| |
Makovecz Anna: A kiállításról 2009 áprilisában a K.A.S. Galériában
Nincs művész Énem és hétköznapi Énem.
A kettő egy. Mosogatok, gyereket viszek iskolába, festek.
" Most már csak szépet szeretnék festeni." Ez a gondolat
mosogatás közben jut eszembe, a villamoson, banális emberi tevékenységek
közben. Nem azért, mert mást nem látok a világból, hanem azért,
mert ezt szeretném erősíteni.
A Szépséget. A Jóságot. A Jó princípiumát, energiáját és erejét.
Azt, hogy emlékezzünk a jóságra, a szépségre, a nevetésre, a békességre,
a kedvességre, a nagylelkűségre, a megbocsátásra, az örömre,
az együttérzésre, közös élhető emberi jövőre. Közös Élhető Emberi
Jövő, négy rettenetes, banalitást sugárzó szó. A banális félelmetes,
és én közelíteni szeretnék hozzá.
Cinizmus nélkül.
Olyan képeket festek most, amikben az isteni jelenlétére szeretném
felhívni
a figyelmet a szépségen keresztül. Isten jelenlétére a mindennapjainkban.
A kiállítás műfaja számomra mindig idegen volt, hiszen az "intézményesített"
színtere. Szívesebben mutatkoznék teljes hétköznapi valómban, tárgyaimmal,
gondjaimmal és nyűgjeimmel együtt. Ezért hozom a kiállításaimra
mindig a párnákat. Így kerülnek most a párnákra a szavak. A közhely
és banalitás szavai.
Szeretnék szentélyt állítani ennek a gondolatnak. Ezért az "oltár",
a szent hely, ahol megint pihenni lehet, gyertyát gyújtani bármely
részletének, a Szépségnek, az Isteninek vagy a Banálisnak, amelyek
- szerintem - a világot hordozzák és előbbre visznek minket.
|
|
